Emberi kapcsolataink a mindennapi élet minden aspektusára hatással vannak. Szinte minden a társadalmi kötelékeinktől függ, az, hogy hogyan érezzük magunkat, miről tudunk, kivel házasodunk össze, megbetegszünk-e, mennyi a fizetésünk, és elmegyünk-e szavazni, vagy sem.
Miről olvashatsz ebben a cikkben?
1. A csoporttudat
A kapcsolati hálók csatornáin keresztül boldogság, nagyvonalúság és szeretet árad. Kapcsolataink mindig jelen vannak, és hol kisebb, hol egészen drámai hatással vannak döntéseinkre, tetteinkre, gondolkodásunkra, érzelmeinkre, sőt, még vágyainkra is.
Kapcsolatrendszerünk nem ér véget azoknál a személyeknél, akiket ismerünk. Saját „társadalmi horizontunkon” túl akár barátunk barátjának a barátja is elindíthat egy olyan láncreakciót, amely végül minket is elér.
De mi az oka annak, hogy egy jól szervezett csoport hatékonyabban működik, mint egy ugyanilyen létszámú – sőt nagyobb -, egymástól független emberekből álló halmaz?
Mi lehet vajon az oka annak, hogy emberek meghatározott szerkezetű csoportjai nemcsak többre, hanem olyan dolgokra is képesek, amelyekre az egyén nem?
2. A kapcsolati háló összetartó ereje
Először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk emberek csoportjain. Egy csoportot meghatározhatunk egy bizonyos tulajdonsággal (nők, demokrata pártiak, jogászok, hosszútávfutók), vagy egyszerűen rámutathatunk az egyének bizonyos halmazára (ott, azok a posta előtt várakozó emberek).
A kapcsolati hálók ezzel szemben egészen más dolgok. Bár a háló, bármilyen más csoporthoz hasonlóan, szintén egyének összessége, azonban valami mást is tartalmaz: azokat a meghatározott kapcsolatokat, amelyek a csoport tagjai között fennállnak.
Ezek a kötelékek lehetőséget adnak arra, hogy befolyásoljunk másokat és hogy mások befolyásoljanak minket. Az a kollégiumi diák, akinek szorgalmasabb szobatársai vannak, maga is szorgalmasabb. Egy nagyétkű ember mellett étkező személy többet eszik.
Egy szépen gondozott kert szomszédságában ápoltabb a gyep. Az egyének egymás befolyásolására irányuló igen nyilvánvaló tendenciájának messzemenő következményei lehetnek, ha megvizsgáljuk, hogy mi történik közvetlen kapcsolatainkon túl.
Az összehangolt mozgást végző madárcsapatokat, hal- és rovarrajokat leíró matematikai modellek egy dolgot illusztrálnak.
Bár a csoport mozgása nincs egy központból irányítva, a csoport olyan kollektív intelligenciával rendelkezik, amely lehetővé teszi az állatok számára, hogy elmeneküljenek vagy elriasszák a ragadozókat.
E a magatartásforma nem az egyes állatra jellemző, hanem inkább a csoportra.
Amikor megvizsgálták, hogy hogyan „döntik el” a madárcsapatok a repülés irányát, kiderült, hogy a csapat minden egyes állat szándékát számításba veszi, de ami még ennél is fontosabb, a haladási irány általában a teljes csapat számára a legkedvezőbb.
Minden egyes madár hozzájárul egy kicsit, de a csapat választása bármelyik önálló egyedénél jobb.
3. Hat lépés távolság és három lépés hatótávolság
Stanley Milgram kísérlete óta tudjuk, hogy két vadidegen ember átlagosan hat lépés távolságra van egymástól (barátunk egy lépés, barátunk barátja kettő és így tovább).
Abból, hogy hat lépés távolság van két vadidegen ember között, még nem következik, hogy bárkit, társadalmi értelemben vett távolságától függetlenül, az uralmunk alá tudunk hajtani. Az egyén befolyásolási képessége a három lépés szabályának engedelmeskedik.
Minden, amit teszünk vagy mondunk, általában bekerül a hálózatba, és hatással lesz barátainkra (első lépés), barátaink barátaira (második lépés), sőt, barátaink barátainak barátaira is (harmadik lépés).
Befolyásunk azonban fokozatosan elenyészik, és nem leszünk érdemleges hatással azokra, akik hatósugarunkon kívül, több mint három lépésnyire vannak.
Ehhez hasonlóan minket is csak azok a személyek képesek befolyásolni, akik három lépésnél kisebb távolságra vannak, a távolabbiak általában már nem.
Az online kapcsolati hálók erősen emlékeztetnek az offline hálózatokra.
Az online barátok összesített számának átlaga nem esik messze a 150-től, vagyis a Dunbar-számtól, az igazán jó barátok száma pedig nem esik messze a kapcsolati hálók magját alkotó négyfős csoportok méretétől.
Robin Dunbar (angol biológiai antropológus) a különféle főemlősök agyának mérete és az általuk alkotott csoportok mérete közötti összefüggést vizsgálta, és extrapoláció útján azt állapította meg, hogy a társas csoportok várható mérete az emberek körében – tekintetbe véve az agyunkat – 150 fő körül adódik. Az állatok nem képesek fenntartani az agyuk információ-feldolgozási kapacitása által meghatározott méretnél nagyobb társas csoportok kohézióját és integritását.
Úgy tűnik tehát, hogy az online hálózati kapcsolatok nemigen gyarapítják azoknak az embereknek a számát, akiket igazán közel érzünk magunkhoz. Nem szükségképpen szolgálják a saját szűkebb csoportjainkon belül meglévő kapcsolataink elmélyítését sem.
A Facebookon megjelölt „barátok” csoportjai igen sokban különböznek a hagyományos (offline) csoportjainktól.
Nem is annyira abban, hogy kikből állnak, hanem inkább abban a tekintetben, hogy körükben mi számít az összetartozást szolgáló vagy normális közösségi interakciónak.
4. Teljesen új identitások
Míg egyesek téveszméiket viszik át az online világba, addig mások arra használják fel az internetet, hogy valóságos élményeiket maguk mögött hagyva mintegy új életet kezdjenek.
A virtuális világokban lehetőség van egy „második életre”, amelyben a valós világban meglévő korlátok nélkül folytathatunk interakciókat.
A fizikailag korlátozott képességű emberek ép testű avatárokat irányíthatnak, férfiak nőnek tettethetik magukat, és mindenki szabadon kísérletezhet különféle társadalmi szerepekkel. Ez az internet megszületése előtt egyszerűen lehetetlen volt.
Ezek az új formák elhomályosíthatják a valóság és a virtuális világ közötti határokat.
Egy online játékban egy 43 éves japán nő férjhez ment egy 33 éves hivatali dolgozóhoz, akit nem ismert személyesen. A játék normálisan folyt, amikor a férfi hirtelen, figyelmeztetés nélkül elvált tőle.
Noha a házasság virtuális, vagyis tisztán képzeletbeli volt, a nő olyan dühös lett, hogy a rendelkezésére álló eszközök segítségével elpusztította a férfi avatárját.
A való világban nem tervezett semmiféle bosszút, mégis letartóztatták.
Méghozzá valódi rendőrök, és később valódi ötéves börtönbüntetéssel és valóságos ötezer dolláros pénzbüntetéssel kellett szembenéznie az online végrehajtott játékromboló cselekedetéért.
5. Hiperkapcsolatok hálója
Az emberek másként látják önmagukat online. Vagyis a vonzó avatárokkal bíró emberek a többieknél inkább hajlamosak közösségi szellemben vagy jóindulatúan viselkedni.
Ebből kifolyólag feltételezhetjük, hogy az online kapcsolati hálók olyan vonásokat ölthetnek fel, amelyek nem fordulnak elő a valóságos közösségekben, és amelyeket még nem tapasztaltunk és nem képzeltünk el.
Virtuális világaink jobbnak tűnhetnek, mint a valódi világunk. Nem csupán annak köszönhetően, amit a programozók beléjük építenek, hanem amiatt is, ahogyan mi, emberi lények természetes késztetésünk folytán viselkedni kezdünk ezekben az új környezetekben.
Forrás:
Nicholas A. Christakis, James H. Fowler – Kapcsolatok hálójában